Ezek a képek már fent vannak Facebookon, de írok hozzá kis szöveget is, szóval ide is felrakom.
A lényeg, hogy január végén volt egy szabadnak tűnő hétvége és úgy gondoltuk, jó lenne valahova elmenni csavarogni. Az időjárás elég vegyesnek ígérkezett. 6-8 fok és nap meg eső is volt jósolva, de azért mi optimisták is voltunk, meg elég bevállalósak is ahhoz, hogy neki induljunk. Na a lényeg, hogy van itt egy ilyen hegymászó klub, ahova szoktunk járni falat mászni és szerveztek egy túrát arra a hétvégére, de végül mégsem velük mentünk, hanem Terivel és Rónannal.
A cél Írország második legmagasabb hegye a Mount Brandon volt. Ez egy 952-3 méter magas hegy, szóval nem annyira magas és Kerry megye egyik félszigetén van, szinte közvetlenül az Atlanti Óceán partján.
Szombat reggel 9-kor indultunk Rónan autójával. Már messziről látszódott, hogy a hegyek tetején van némi hó, ami elég szokatlan jelenség itt, az írek nagyon élvezik, hogy van hó, még ha ez a valami nem is teljesen olyan mint nálunk, hanem másfajta hó, így sokkal kevésbé élvezetesebb mint otthon, de fehér és hideg és ez nekik már nagy dolog, mert havat ritkán látnak, akkor is csak rövid ideig.
A hegy keleti oldalán volt egy keskeny út, ami egy kegyhelyhez vezetett fel, ott tettük le a kocsit. Innen olyan 4-5 km a hegy csúcsa, ami nem sok, de mivel közel a tenger olyan 100-150 méteres magasságból indultunk neki, ami így kb. 800 méteres emelkedést jelent. Ez a hely a Faha névre hallgat, szép napsütés, majd jégeső, majd megint napsütés, de szél fogadott minket, amíg összepakoltunk az induláshoz. Volt is ott egy tábla hogy "vigyázzat! egy kis szellő itt nagyon nagy szél lehet a hegy tetején". Tudtuk mi ezt, de azért elindultunk.
Ez itt lent a kegyhely, de ezt csak lefele néztük meg.
Amikor benéztünk hátrafelé, akkor egy öblöt láttunk a völgyben ahol a víz hullámzott előttünk pedig magas sziklafalak meredeztek és az egyik tetején elvileg egy kereszt hirdette, hogy oda tartunk. Aztán ahogy lassan behúzódtunk a gerincek közé olykor-olykor feltámadt a szél. Eleinte csak kellemetlen volt, ahogy ezeket a kis golyó alakú hópelyheket elkezdte fújni az arcunkba és egy-egy lökésnél, mintha tűvel szurkálnák az arcunkat, de ahogy egyre feljebb és közelebb jutottunk a Faha-gerinchez egyre gyakoribbakká váltak ezek a szelek. Ez itt lent épp egy nagy szél eredmény. Fújt és vitte a havat rendesen.
Máskor pedig kitisztult az ég. Egész sok emberrel találkoztunk az úton. Előttünk volt 5 ember, de mögöttünk is jöttek egész sokan, bár ezt csak a vissza úton tudtuk meg. Itt még reménykedtünk, hogy ha épp nem lesz nagy szél, akkor könnyű utunk lehet az utolsó nagy emelkedéshez...
Aztán beértünk ebbe a nagy katlanba, ahonnan az utolsó emelkedő indult el és a szél konstanssá vált, Olyan erős volt, hogy ha épp jobbról fújt és előre fele akartunk lépni, akkor jobb volt oldalra lépést imitálni, mert akkor úgy épp egyenesbe jutottunk előre, de a legjobb volt egyáltalán nem lépni, mert simán arrébb rakott a szél, vagy feldöntött. Csináltunk pár búcsú képet és tudtuk, hogy túl sokáig már biztos nem megyünk tovább, mert ha egy kitettebb részre érünk, onnan biztos lefúj a szél minket. Itt lent nem annyira látszik, de nagyon fújt a szél...
Hát ez volt a kegyhely.
És visszafordultunk. Le is értünk a tengerpartra, megnéztük messziről, de eléggé átfagytunk így a nagy sziklákat is csak egy pillanatra vettük szemügyre, mert eléggé fújt a szél.
Estére a Lovett Hostelbe mentünk, ahol csak mi voltunk a vendégek és megkaptuk az emeleti szobákat, miközben a lenti részen a házinéni lakott a családjával. Este ettünk, ittunk, megfürödtünk és kinéztünk a városba, Dingle-be. Ez egy elég híres városka, állítólag nyáron folyton teltház van mindenütt, mert sokan jönnek ide egy kis ír kultúrát kóstolgatni. Elvileg gaelic nyelvterület, tehát az ír nyelvet beszélik, de valójában ez nem volt annyira igaz. Az egy dolog, hogy mindenki tud angolul, de egymás közt is inkább az angolt használták. Az egyetlen különbség, hogy az útjelző táblákon vagy felülre került az ír név és csak alá az angol, vagy egyszerűen lehagyták az angol nevet. Meghallgattunk egy-két zenét a kocsmákban majd aludtunk reggelig, amikor viszont újra napsütés várt minket, de semmi szél nem volt.
Úgy döntöttünk a hazamenés helyett neki vágunk újra a hegynek, de most a nyugati oldalról, ahonnan tegnap a szelet kaptuk az óceán felől. Megint láttunk pár túrázót, de megint az első között vágtunk neki az útnak, ami nagyon szépnek ígérkezett.
Mögöttünk a tenger, előttünk a havas hegy. Felfelé 14 fakereszt állt, azok mellett baktattunk felfelé.
Ez a 15. kereszt, a csúcs. Egy kis szellő azért volt, de napsütés is és az éjjeli friss hóban nagyon jó volt mászni. Néhol a nagy szél miatt összegyűlt és térdig süppedtünk, de átlagosan azért nem volt túl mély.
Lefele menet jött egy felhő és ott is maradt a nap további részében. A mögöttünk menők valószínűleg semmit nem láttak a kilátásból, amit mi annyira élveztünk.... de legalább nekünk szerencsénk volt. Kata kérésére még elmentünk a félsziget legnyugatibb pontjára is körbenézni, ahonnan a következő lépés már Amerika. Szent Brandon is innen indult elvileg útnak a hajójával, amivel az ígéret földjét kereste és a legenda szerint meg is találta. Az út előtt 40 napig böjtölt a hegyen, majd 7 évig hajózott.... mit ne mondjak jól bírta az éhezést.
A tengerhez érve jött a csobbanás ötlete, ami eleinte elég hülye ötletnek tűnt, de végül mind a négyen kipróbáltuk. Itt nem tudtam egyszerre fotózni és fürdeni is, szóval a lenti képet Teri csinálta. Érdekes, hogy a víz 10 fokos volt, csupán 4 fokkal hidegebb, mint tavaly nyáron, amikor a Crough Patrick mellett fürödtem. Megkerültük tehát a félszigetet és irány haza.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése